Mozi

Bemutatni aligha kell bárkinek, újranézni viszont annál inkább érdemes. Nemcsak a részletgazdag animált világban megbúvó újabb és újabb poénok egész sora miatt, hanem mert amit nézünk, az tényleg remekmű.

Mi újat lehet még elmondani a magyar drámairodalom legtöbbet feldolgozott darabjáról? A jelek szerint nagyon is sokat, ugyanis Jankovics Marcell közel három évtizeden át dolgozott a mű animációs adaptációján, amelyben az aprólékos alkotói vízió éppúgy szerepet játszott, mint a rendszerváltás utáni magyar filmipar korlátozott lehetőségei.

Elég csak kimondani, hogy Fehérlófia, és máris fejben soroljuk tovább az ismerős karaktereket: Fanyűvő, Kőmorzsoló, Vasgyúró, na és persze az elragadó nevű Hétszűnyű Kapanyányimonyók. De kik ezek a titokzatos alakok, akiknek nevét egy kicsit mindig a bennünk élő gyermek is mondja?

Magyar nyelven, felirat nélkül

A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Magyar nyelven, felirat nélkül

A vetítést megelőző és az azt követő beszélgetés magyar nyelven zajlik.

Az animációs filmek mindig is nagyon erősen kötődtek a paródia műfajához. Nepp József Hófehérke-parafrázisa nemcsak az addigra kultikussá vált Disney-mesének tart görbe tükröt, hanem észrevétlenül belecsempészi a legendába a hamisítatlan kelet-európai ízt is.

Jókai Mór életműve legalább annyira él velünk irodalmi hagyományként, mint jobb és rosszabb adaptációk egész soraként. Ezek közül is a Szaffi állja legjobban az idők próbáját, amelynek az alapját az 1885-ös A cigánybáró adja.

Animációs költségvetéshez mérve szinte fillérekből készült el, nyelvezete olyan nyers, hogy még ma is kérdés, miként tudott egyáltalán a mozikba kerülni, sikere pedig semennyit sem halványult két évtized alatt.

Ha valaki kételkedne az amerikai álom létezésében, csak fussa át gyorsan Csupó Gábor életútját. A hetvenes években előbb rövid ideig a Pannónia Filmstúdióban dolgozott – többek között a Mézga család-sorozaton – majd egy bátor húzással az amerikai Hanna–Barberánál találta magát fázisrajzolóként.

Mindenki maga dönti el, hogy mennyire kíván elmerülni Ruben Brandt rejtélyes világában. Van, amikor egyszerűen nem vágyunk többre, mint egy klasszikus, fordulatokkal teli krimire. Máskor pedig szeretjük megkapargatni a felszínt, és benézni a színfalak mögé: talán ezzel a fajta figyelemmel nyílik csak meg igazán a film.

Egy irgalmatlan erejű fiú, akinek meg kell tanulnia használnia különleges képességeit, feloldhatatlan világnézeti konfliktusban áll bátyjával, és eközben mindig az elesettek, a jók pártján áll. Ismerős? Akár egy 21. századi szuperhősfilm kivonatát is olvashatnánk, és nem is állnánk olyan messze az igazságtól.

Ha visszafelé nézzük Gauder Áron életművét, könnyen kapcsolatot találunk a két végpont, a Kojot négy lelke és a Nyócker között. Mindkettőben ott vannak az ősi rítusok, az időben lehet ide-oda utazni, a zárt közösség mindennapjait pedig végzetes külső veszély fenyegeti.

Még az animációs filmek műfajában is ritka pillanat az, amikor egy hazai produkció nem a legendákkal teli múlt megidézésén dolgozik, még csak nem is a jelen visszásságairól ad kórképet, hanem a jövőt festi le.

El tudjuk még képzelni, hogy milyen volt az, amikor nem lehetett utazni? Fiatalabb nézők számára talán felfoghatatlan. Na és az, hogy lehet utazni, de nincs rá pénz? Az már annál ismerősebb!